19-én délelőtt az "Egyszer véget ér" című számot énekeltem fel, este pedig megkaptam a hírt Gyarmati Gabitól. Így én ezzel tisztelgek Feri emléke előtt:
Temetése július 28-án volt az Óbudai a temetőben 10 óra 30 perckor. A temető főbejáratánál találkoztunk 10h-kor.
14-én hétfőn bevitték a kórházba, de sajnos már nem tudtak segíteni rajta és 15-én meghalt. Máj és veseproblémákban hunyt el.
A találkozó után én búcsúztam el Feritől utoljára.
Nyugodjék békében!
Vizi Laci
2008. 07. 24.
A felettünk járó textiles osztályból Csaplár Teri írta:
Búcsú Tőled Feri!
Hallgatom az AVE Mariát, és "szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik..."
Nyugodj Békében!
Teri
2008. 07. 24.
A felettünk járó textiles osztályból Gődér Judit részvétnyilvánítása:
Nagyon nagy szomorúság töltött el amikor olvastam. Egyszer valóban el kell menni, de nem mindegy, mikor. Nem tudok elmenni a temetésre, de lelkem egy darabkája ott lesz és osztozom a gyászban! Bár a gyász színe fekete, én mégis ezt a vörös rózsát küldöm. Szimbolizálja azt, hogy családja, barátai, ismerősei szeretete örökre vele marad!
Őszinte részvéttel: Nagyné Gődér Judit
2008. 07. 24.
Gyarmati Gábor megemlékezése:
In Memoriam Veres Feri
Emlékeim meglódulnak, mint oly sokszor teszik mostanában velem. Teszem a dolgomat a mindennapok elmúlásában, azonban lénye, valahol a tudatom hátterének árnyékos zugaiban mindig jelen van.
Sok mindennek kellett volna még történnie veled ebben az életben, sok mindent kellett volna még megvitatnunk langyos nyári estéken, mikor az égen a csillagok kihívóan kacsintanak le ránk.
Varázsló voltál, olykor meghökkentő és meglepő, de örökké vidám varázsló, még a legelveszetebb pillanatokban is.
A fájdalom és a düh, a szomorúság és az indulat, a bánat és a harag együttes érzete, mely körbe öleli lelkemet és úgy tekereg rajtam, mint Laokoón kígyói, már nem csupán illúzió.
Ez a bűvészmutatványod nem illett a képbe, mert erre nem tapsol a közönség.
Most pedig csak nézek magam elé, felidézve azt a pillanatot, amikor 14 évesen állunk a 17-es villamos megállójában, az első iskolanapunk után és tétova pillantásokkal méregetjük egymást.
Te mindig bátrabb voltál, mint én. Akkor is és most is. Megszólítottál és attól a perctől kezdve elválaszthatatlan barátok lettünk.
Arra kérlek, vigyázz mgadra kedves barátom ott fenn az égi világ kiismerhetetlen útvesztőiben, mert tudom egyszer még találkozni fogunk.
Búcsúzom Tőled a magam és sokak nevében, akik szerettek, ezzel a dallal:
Üdv. Gy. Gabi
2008. 07. 20.
Vizi Laci írása:
Gondolataim az elmúlásról
Néhány éve temettem édesapámat. Amikor haláláról értesültem - majd később a temetésén is - száraz maradt a szemem.
Tegnap, miután megkaptam Gyarmati Gabi levelét, és miközben a szükséges átalakításokat végeztem a blogon, bizony szivárgott a könnyem, így voltam ma reggel ébredéskor, ez a helyzet most is.
Édesapám 93 évesen ment el, nem sokan érik meg azt a kort. Számítottunk rá, ő maga már várta is. Mert átélte, amit átélhetett, megtette, amit megtehetett. Nyolcvanévesen még voltak tervei a jövőre nézve, kilencvenévesen már nem.
Feri velünk egyidős volt. Bizonyára tele volt tervekkel, de egyről biztosan tudunk, hiszen nyáron meg szeretett volna hívni minket vidéki rezdenciájára.
Amikor gyászolunk, nem az elhunytat sajnáljuk igazán, hiszen neki már minden jó. Azoknak fáj, akik itt maradtak. Részben azért, mert hiányzik nekik - hiányzik közülük - valaki, akit szerettek, másrészt azért, mert tudják: ők is követni fogják.
Minden gyászban egy kicsit magunkat siratjuk, így érthető, hogy amikor jobblétre szenderül velünk egyidős társunk – akivel talán nem is tartottunk szoros kapcsolatot – mélyebben átérezzük a szomorúságot, mint az idős édesapa távozásakor.
Vígasztalni sem az elhunytat kell, hanem az ittmaradottakat. Ezért érzem úgy, hogy a dal, amit még a hír megérkezése előtt énekeltem fel, nagyon ideillik.
Itt a blogon kialakítok majd egy pantheont, ahová azoknak az osztálytársaknak a fényképei - róluk szóló megemlékezések - kerülnek majd, akiktől elbúcsúztunk. Persze az enyém is ott lesz egyszer.
Az utolsó oltsa le a lámpát!
V. Laci
2008. 07. 28. Nagyon kedves levelet kaptunk az egy osztállyal felettünk járó Gerle Marinától:
Szia Laci!
...
Elnézést kérek a Béleczki Gyöngyi és a magam nevében, hogy nem mentünk oda hozzátok, de úgy éreztük, ez most nem lett volna helyénvaló. Örülök, hogy láttalak benneteket, szomorú, hogy ilyen esemény kapcsán.
Remélem, hogy ez e te kezdeményezésed a blogokkal elvezet majd egy találozóhoz, ahol akár több osztály is rész vesz egyszerre.
Soha nem szabad elfelejteni , hogy honnan indultunk.
Jól esik, hogy ti is ott voltatok, de sajnálom, hogy nem jöttetek oda hozzánk. Miért ne lett volna helyénvaló? (Utólagos beszúrás: E véleményemben azóta több osztálytárs megerősített.)
Bizony jó lenne, ha több osztály is csinálna ilyen internetes oldalt, ha más osztályban felmerül az igény, a beindulásban segítek, ugyanúgy, mint nektek.
A régi világban az emberek egy szűkebb közösségben élték le egész életüket, ahol jószerével mindenki, mindenkit ismert, ezért életük nagyon emberi volt. A XX. század szétzilálta ezeket a kapcsolatokat, és szinte minden emberből "egyedülállót" csinált.
Talán a virtuális világ visszaállíthatja az emberi közösségeket, hiszen e-mailben vagy Skype telefon segítségével bármilyen távoli társunkkal is olyan sűrűn és egyszerűen beszélgethetünk, mintha egy faluban laknánk.
Én is emlékszem ott a temetésen láttam két fiatal lányt, még meg is fordult a fejemben, nem thanosok-e. Aranyos volt tőlük hogy eljöttek, és nyugodtan megszólithattak volna minket, örömmel vettük volna. Én is szeretném megköszönni nekik, hogy eljöttek, és hogy a blog is tetszik nekik ...
